„Korántsem véletlenül lett a Vízivárosi Galériában, januárban megnyitott önálló kiállításom címe Perpetuum Mobile. A folyamatos mozgás, vándorlás, a többlakiság a mai napig jellemző rám. Az erdélyi Szamosújváron születtem, a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium diákja voltam, majd a Kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetemen végeztem, doktori fokozatot is ott szereztem. Művészetpedagógusként kerültem vissza korábbi alma materembe, ahol nyolc évig tanítottam. Jelenleg heti két napot töltök Szegeden, ahol a Tudományegyetem rajz- és művészettanár szakos növendékeit oktatom.
A hagyományaira méltán büszke, mégis nyitott szellemű középiskolámban az volt a célom, hogy tanítványaimmal megszerettessem a festészetet. Mert bár gyermekkorban még teljesen spontán a rajzolás iránti vágy, később a többséget elriasztja, hogy a papíron korántsem az a kép jelenik meg, amelyiket a képzeletük létrehozott. Ebből görcsösség alakul ki, amit csak egy jó rajztanár segítségével lehet feloldani. A különböző kreatív gyakorlatokkal szinte csodát lehet tenni. Ezért is nagy a pedagógusok felelőssége, egy életre meg tudják szerettetni tanítványaikkal a művészeteket, vagy épp ellenkezőleg, elvenni tőlük a kedvet.
Az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia első helyezettjeként jártam először Szegeden, ahol az OMDK első, valamint több különdíját is elnyertem festészetből, és az MTA Pro Scientia Aranyérmét is nekem ítélték. Előbbinek köszönhetően a csongrádi művésztelepen részt vehettem a „Mesterek és tanítványok” táborában. Ez két okból is sorsdöntő lett a számomra. Itt ismertem meg férjemet, Csáki Róbert festőművészt, és művészetileg is itt kezdtem el kötődni Magyarországhoz. Az anyaországbeli résztvevők szinte azonnal befogadtak, és az alkotásaimat is értékelték. A költözésre csak hat évvel később, 2011-ben került sor, akkor életem legnehezebb döntését kellett meghoznom. Megváltam mindentől, ami addig kedves volt nekem.
Kolozsváron mindenem megvolt, a szakma elismert, de én inkább a szívemet követtem. Nem volt könnyű mindent elölről kezdeni, lépésről lépésre újraépíteni magamat művészként. Közben öt éve megszületett kislányunk Dóra is, úgyhogy minden területen mozgalmas időszak áll mögöttünk. De most úgy érzem, végre megérkeztem, otthon vagyok, s ebben az egyik legfontosabb állomás a januári kiállításom volt, amelyért nem lehetek elég hálás Pusztafi Pannának, a Vízivárosi Galéria jelenlegi vezetőjének.
Kisgyermek korom óta szerettem rajzolni, festeni, borzasztóan érdekeltek a színek. A könyveket elsősorban az illusztrációk miatt bújtam. Szerencsém volt, hogy már a középiskolában kiderült, ehhez van tehetségem. A teológia volt a festészet egyetlen vetélytársa, az élet azonban a felvételinél elrendezte, hogy ez utóbbi mellett tegyem le a voksomat. Édesanyám is sokat festegetett, különösen, amikor velem volt várandós, de ő kerámiadíszítést tanult, nem ez lett a szakmája. Egyedült nevelt, de mindig támogatott a döntésemben, talán azért is, mert így kicsit az ő álmait is valóra váltottam.
A színek szeretete a mai napig megmaradt. S bár vannak határozott motívumok és sorozatok is, amelyeken dolgozom, igazából a plasztikus felületek és a színharmóniák érdekelnek. Ezért nem is készítek előre vázlatot, festés közben épül fel a képi megvalósítás. A folyamatos keresgélés, spontán, mégis irányított munka jellemző leginkább rám. A képi világom rétegei addig rakódnak egymásra, ameddig a műnek mélysége nem lesz, anyaga pedig nemessé nem válik. A felületes megoldások távol állnak tőlem.
Férjem már vagy három évtizede lakik itt a II. kerületben, és nagyon örülök, hogy az ő révén, én is itt leltem új otthonra. Élhető, biztonságos környék, sok zölddel és ami nekünk különösen fontos, számtalan kulturális eseménnyel. A negyed rejtett kincseit azonban csak Dóra születését követően kezdtem igazán felfedezni. Babakocsis sétáink során lenyűgöztek a zegzugos utcák, a régi villák, a sajátságos történelmi hangulat. S bár az erdélyi gyökereimet soha nem feledem, s az útravalóul kapott toleranciát, együttérzést és hitet sem, a jövőm most már itt íródik tovább.”
Felházi Ágnes festőművész 1024. Keleti Károly utca 33.
#margitnegyedarcai: Felházi Ágnes
„Korántsem véletlenül lett a Vízivárosi Galériában, januárban megnyitott önálló kiállításom címe Perpetuum Mobile. A folyamatos mozgás, vándorlás, a többlakiság a mai napig jellemző rám. Az erdélyi Szamosújváron születtem, a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium diákja voltam, majd a Kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetemen végeztem, doktori fokozatot is ott szereztem. Művészetpedagógusként kerültem vissza korábbi alma materembe, ahol nyolc évig tanítottam. Jelenleg heti két napot töltök Szegeden, ahol a Tudományegyetem rajz- és művészettanár szakos növendékeit oktatom.
A hagyományaira méltán büszke, mégis nyitott szellemű középiskolámban az volt a célom, hogy tanítványaimmal megszerettessem a festészetet. Mert bár gyermekkorban még teljesen spontán a rajzolás iránti vágy, később a többséget elriasztja, hogy a papíron korántsem az a kép jelenik meg, amelyiket a képzeletük létrehozott. Ebből görcsösség alakul ki, amit csak egy jó rajztanár segítségével lehet feloldani. A különböző kreatív gyakorlatokkal szinte csodát lehet tenni. Ezért is nagy a pedagógusok felelőssége, egy életre meg tudják szerettetni tanítványaikkal a művészeteket, vagy épp ellenkezőleg, elvenni tőlük a kedvet.
Az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia első helyezettjeként jártam először Szegeden, ahol az OMDK első, valamint több különdíját is elnyertem festészetből, és az MTA Pro Scientia Aranyérmét is nekem ítélték. Előbbinek köszönhetően a csongrádi művésztelepen részt vehettem a „Mesterek és tanítványok” táborában. Ez két okból is sorsdöntő lett a számomra. Itt ismertem meg férjemet, Csáki Róbert festőművészt, és művészetileg is itt kezdtem el kötődni Magyarországhoz. Az anyaországbeli résztvevők szinte azonnal befogadtak, és az alkotásaimat is értékelték. A költözésre csak hat évvel később, 2011-ben került sor, akkor életem legnehezebb döntését kellett meghoznom. Megváltam mindentől, ami addig kedves volt nekem.
Kolozsváron mindenem megvolt, a szakma elismert, de én inkább a szívemet követtem. Nem volt könnyű mindent elölről kezdeni, lépésről lépésre újraépíteni magamat művészként. Közben öt éve megszületett kislányunk Dóra is, úgyhogy minden területen mozgalmas időszak áll mögöttünk. De most úgy érzem, végre megérkeztem, otthon vagyok, s ebben az egyik legfontosabb állomás a januári kiállításom volt, amelyért nem lehetek elég hálás Pusztafi Pannának, a Vízivárosi Galéria jelenlegi vezetőjének.
Kisgyermek korom óta szerettem rajzolni, festeni, borzasztóan érdekeltek a színek. A könyveket elsősorban az illusztrációk miatt bújtam. Szerencsém volt, hogy már a középiskolában kiderült, ehhez van tehetségem. A teológia volt a festészet egyetlen vetélytársa, az élet azonban a felvételinél elrendezte, hogy ez utóbbi mellett tegyem le a voksomat. Édesanyám is sokat festegetett, különösen, amikor velem volt várandós, de ő kerámiadíszítést tanult, nem ez lett a szakmája. Egyedült nevelt, de mindig támogatott a döntésemben, talán azért is, mert így kicsit az ő álmait is valóra váltottam.
A színek szeretete a mai napig megmaradt. S bár vannak határozott motívumok és sorozatok is, amelyeken dolgozom, igazából a plasztikus felületek és a színharmóniák érdekelnek. Ezért nem is készítek előre vázlatot, festés közben épül fel a képi megvalósítás. A folyamatos keresgélés, spontán, mégis irányított munka jellemző leginkább rám. A képi világom rétegei addig rakódnak egymásra, ameddig a műnek mélysége nem lesz, anyaga pedig nemessé nem válik. A felületes megoldások távol állnak tőlem.
Férjem már vagy három évtizede lakik itt a II. kerületben, és nagyon örülök, hogy az ő révén, én is itt leltem új otthonra. Élhető, biztonságos környék, sok zölddel és ami nekünk különösen fontos, számtalan kulturális eseménnyel. A negyed rejtett kincseit azonban csak Dóra születését követően kezdtem igazán felfedezni. Babakocsis sétáink során lenyűgöztek a zegzugos utcák, a régi villák, a sajátságos történelmi hangulat. S bár az erdélyi gyökereimet soha nem feledem, s az útravalóul kapott toleranciát, együttérzést és hitet sem, a jövőm most már itt íródik tovább.”
Felházi Ágnes
festőművész
1024. Keleti Károly utca 33.
Fotók: Walton Eszter
Keresés a honlapon
Legutóbbi bejegyzések
Hírarchívum