„A családi indíttatás és a saját tanáraim által mutatott példa vitt a pedagógusi pályára. Anyukám a Külkereskedelmi Főiskolán tanított, általa ismerkedtem meg az oktatás hétköznapjaival. Kölcseys diákként azonban a történelem-, illetve a franciatanárom személyisége adta számomra a legnagyobb motivációt, s még az általuk oly nagy szeretettel tanított szakokat is követtem, előbb a főiskolán, majd az egyetemen is.
Tavaly volt húsz éve, hogy tanítok, a kétezres évek elején Magócs Éva igazgatónő több hozzám hasonló fiatal és lelkes pályakezdőt vett fel a Rákócziba. Rövid időn belül kiváló közösséggé kovácsolódtunk össze, s a mai napig megtartó erőt jelent számomra, hogy a tantestületből sokan lettek a barátaim. Szeretünk együtt dolgozni, a nehéz időszakokban pedig mindenben segítjük egymást.
Az első munkanapomon egy aládúcolt bejáratú, omladozó vakolatú, katasztrofális állapotú épületbe léptem be, ma pedig egy modern, kellemes hangulatú iskolában taníthatok. A felújítás azonban egyáltalán nem volt egyszerű történet. Hiába született döntés már a kilencvenes évek második felében a munkálatok szükségességéről, csak kétezerötre született újjá az épület. Úgy örültünk neki, mint egy születésnapi ajándéknak. Az igen agilis, a megszokásoknak bátran hadat üzenő, s az újra mindig nyitott Magócs Évának óriási szerepe volt abban, hogy ma európai körülmények között dolgozhatunk. S ahogy épült, szépült az épület, formálódott a tantestület, úgy lett egyre nagyobb tekintélye a Rákóczinak is.
Franciatanárként nap mint nap óriási kihívásokkal találkozom, a gyerekek ugyanis egyre nehezebben tanulják Voltaire-nyelvét. Míg az angol szinte ragad rájuk a mindennapokban, addig a franciába nagyon sok energiát kell fektetniük, míg feltárul előttük a nyelv valódi szépsége. Későn jutnak igazi sikerélményhez, amit a többség nem szívesen vár ki. A mai fiatalok már mérlegelnek, megéri-e az áldozatokat, ha az angollal nagyobb erőkifejtés nélkül is boldogulnak. Persze mindig vannak megszállottak, akik kitartanak, nekem ők adják a sikerélményt. De ez elsősorban a kor hibája, no és az oktatási rendszeré. Utóbbiért azért, mert túlságosan is feszített a menetrend, sok érdekes dologra egyszerűen nem jut idő. A közös francia reggeli, vagy a külföldi kapcsolatok révén kialakuló barátságok viszont továbbra is nagyon népszerűek.
A történelem érettségi tárgy, ezért mindenki komolyan veszi, bár ezen a téren is akkor lehet a legjobban motiválni őket, ha az aktualitásokhoz is köze van a tanultaknak. Az Ókor például borzasztóan távoli a számukra, nagyon nehéz felkelteni iránta az érdeklődésüket. A huszadik század a nagy kedvenc, a háborúk, a csaták, az amerikai sztorik, vagy a pillanatnyi helyzetben az orosz külpolitika fejlődése, nagyon is érdekli őket. Próbálom árnyaltan bemutatni a történelmi tényeket, több oldalról is megvilágítani a politikai érdekeket. Azt szeretném, ha végül a saját álláspontjukat alakítanák ki, amelybe a családi történetek is erősen belejátszanak. Tizennyolc évesen már nagyon okosak, értelmesek, ha nyitottan közelítünk feléjük, bármilyen témáról jót lehet velük beszélgetni.
Már amikor tanítani kezdtem, akkor sem volt könnyű lekötni a diákok figyelmét, mára viszont ez lett az egyik legnagyobb probléma. Gyorsuló világunkban egyre nehezebben tűrik a monotonitást, tíz-tizenöt perc után valamivel fel kell dobni őket. De ma már az iskola maga is olyan, mint egy állandóan nyüzsgő méhkas. Elsősorban persze a szünetekben, miközben állandó „alapzajt” eredményez a sok és változatos foglalkozás is. Van, akinek éppen lukasórája van, a másiknak tornája a folyóson, a harmadik pedig vizsgára siet. Állandóan pörgünk, hiszen a tudásanyag folyamatosan növekszik, mi pedig igyekszünk ebből a maximumot átadni nekik.
Hogy mi tart ezen a korántsem könnyű pályán? Elsősorban a közösség, a barátok, a kollégák és persze az elhivatottság. A legnagyobb élmények azonban osztályfőnökként érnek, a legnehezebb pillanatokon rendre a „saját rákóczis gyerekeim” segítenek át.
Csodálatos környéken van a sulink, egy lépésnyire a zöld területektől. Ez persze nagyon jó dolog, ám van egy árnyoldala is. A srácok ritkán maradnak a tanítási órák után is a suliban, amint lehet sietnek a Millenáris Parkba, a Mechwart-ligetbe, a Margitszigetre, vagy épp a Mammutba.”
Hortobágyi Péter történelem-francia szakos tanár II. Rákóczi Ferenc Gimnázium 1024 Keleti Károly utca 37.
#margitnegyedarcai: Hortobágyi Péter
„A családi indíttatás és a saját tanáraim által mutatott példa vitt a pedagógusi pályára. Anyukám a Külkereskedelmi Főiskolán tanított, általa ismerkedtem meg az oktatás hétköznapjaival. Kölcseys diákként azonban a történelem-, illetve a franciatanárom személyisége adta számomra a legnagyobb motivációt, s még az általuk oly nagy szeretettel tanított szakokat is követtem, előbb a főiskolán, majd az egyetemen is.
Tavaly volt húsz éve, hogy tanítok, a kétezres évek elején Magócs Éva igazgatónő több hozzám hasonló fiatal és lelkes pályakezdőt vett fel a Rákócziba. Rövid időn belül kiváló közösséggé kovácsolódtunk össze, s a mai napig megtartó erőt jelent számomra, hogy a tantestületből sokan lettek a barátaim. Szeretünk együtt dolgozni, a nehéz időszakokban pedig mindenben segítjük egymást.
Az első munkanapomon egy aládúcolt bejáratú, omladozó vakolatú, katasztrofális állapotú épületbe léptem be, ma pedig egy modern, kellemes hangulatú iskolában taníthatok. A felújítás azonban egyáltalán nem volt egyszerű történet. Hiába született döntés már a kilencvenes évek második felében a munkálatok szükségességéről, csak kétezerötre született újjá az épület. Úgy örültünk neki, mint egy születésnapi ajándéknak. Az igen agilis, a megszokásoknak bátran hadat üzenő, s az újra mindig nyitott Magócs Évának óriási szerepe volt abban, hogy ma európai körülmények között dolgozhatunk. S ahogy épült, szépült az épület, formálódott a tantestület, úgy lett egyre nagyobb tekintélye a Rákóczinak is.
Franciatanárként nap mint nap óriási kihívásokkal találkozom, a gyerekek ugyanis egyre nehezebben tanulják Voltaire-nyelvét. Míg az angol szinte ragad rájuk a mindennapokban, addig a franciába nagyon sok energiát kell fektetniük, míg feltárul előttük a nyelv valódi szépsége. Későn jutnak igazi sikerélményhez, amit a többség nem szívesen vár ki. A mai fiatalok már mérlegelnek, megéri-e az áldozatokat, ha az angollal nagyobb erőkifejtés nélkül is boldogulnak. Persze mindig vannak megszállottak, akik kitartanak, nekem ők adják a sikerélményt. De ez elsősorban a kor hibája, no és az oktatási rendszeré. Utóbbiért azért, mert túlságosan is feszített a menetrend, sok érdekes dologra egyszerűen nem jut idő. A közös francia reggeli, vagy a külföldi kapcsolatok révén kialakuló barátságok viszont továbbra is nagyon népszerűek.
A történelem érettségi tárgy, ezért mindenki komolyan veszi, bár ezen a téren is akkor lehet a legjobban motiválni őket, ha az aktualitásokhoz is köze van a tanultaknak. Az Ókor például borzasztóan távoli a számukra, nagyon nehéz felkelteni iránta az érdeklődésüket. A huszadik század a nagy kedvenc, a háborúk, a csaták, az amerikai sztorik, vagy a pillanatnyi helyzetben az orosz külpolitika fejlődése, nagyon is érdekli őket. Próbálom árnyaltan bemutatni a történelmi tényeket, több oldalról is megvilágítani a politikai érdekeket. Azt szeretném, ha végül a saját álláspontjukat alakítanák ki, amelybe a családi történetek is erősen belejátszanak. Tizennyolc évesen már nagyon okosak, értelmesek, ha nyitottan közelítünk feléjük, bármilyen témáról jót lehet velük beszélgetni.
Már amikor tanítani kezdtem, akkor sem volt könnyű lekötni a diákok figyelmét, mára viszont ez lett az egyik legnagyobb probléma. Gyorsuló világunkban egyre nehezebben tűrik a monotonitást, tíz-tizenöt perc után valamivel fel kell dobni őket. De ma már az iskola maga is olyan, mint egy állandóan nyüzsgő méhkas. Elsősorban persze a szünetekben, miközben állandó „alapzajt” eredményez a sok és változatos foglalkozás is. Van, akinek éppen lukasórája van, a másiknak tornája a folyóson, a harmadik pedig vizsgára siet. Állandóan pörgünk, hiszen a tudásanyag folyamatosan növekszik, mi pedig igyekszünk ebből a maximumot átadni nekik.
Hogy mi tart ezen a korántsem könnyű pályán? Elsősorban a közösség, a barátok, a kollégák és persze az elhivatottság. A legnagyobb élmények azonban osztályfőnökként érnek, a legnehezebb pillanatokon rendre a „saját rákóczis gyerekeim” segítenek át.
Csodálatos környéken van a sulink, egy lépésnyire a zöld területektől. Ez persze nagyon jó dolog, ám van egy árnyoldala is. A srácok ritkán maradnak a tanítási órák után is a suliban, amint lehet sietnek a Millenáris Parkba, a Mechwart-ligetbe, a Margitszigetre, vagy épp a Mammutba.”
Hortobágyi Péter
történelem-francia szakos tanár
II. Rákóczi Ferenc Gimnázium
1024 Keleti Károly utca 37.
Fotók: Walton Eszter
Keresés a honlapon
Legutóbbi bejegyzések
Hírarchívum