„Két kollégámmal, barátommal, Nyulassy Attilával és Ugrai Istvánnal éveken keresztül szerkesztettük a 7ora7.hu oldalt, amely az év minden napjára kínált egy-egy kritikát. Ebben az időszakban minden este színházban voltunk, és arra a kérdésre kutattuk a választ, milyen a jó színház, milyen a jó előadás? Közben a Centrálban marketing feladatokkal is foglalkoztam, tehát egy másik oldaláról is beleláttam ennek a világnak a hétköznapjaira. Olyan sokat írtunk, beszéltünk, gondolkodtunk az általunk ideálisnak tartott színházról, hogy végül arra jutottunk, nekünk kell ezt létrehoznunk.
Martin McDonagh kilencvenhétben írt drámájából, a Vaknyugatból vett jelenetekkel Gothár Péter rendezett 2012-ben az SZFE-n vizsgaelőadást. Erős társadalmi megosztottság fogadta a testvérpár küzdelmének történetét, számunkra azonban meghatározó élmény lett. Tudtuk, hogy ez az a darab, amelyet színre kell vinnünk. Alföldi Róbert is azonnal meglátta az értéket és a lehetőséget, így tíz évvel ezelőtt ez lett az első önálló bemutatónk. Ezt követte kicsit később az Igenis miniszterelnök úr, majd Az Őrült Nők Ketrece. Akkor még csak a produkciókat hoztuk a Margit körútra, ám amikor kétezertizenhétben lehetőség nyílt az Átrium vezetésének átvételére, akkor már konkrét tervekkel és helyismerettel fogadtuk el ezt a kihívást.
Kritikusként indultunk, így ezt a szemléletet a mai napig megőriztük. Egyikünk sem akart soha színész, rendező vagy író lenni. Minket a színház maga és annak optimális működése érdekelt. Mint például a produkció jelenidősége. Biztos vagyok abban, hogy azért kíváncsiak a darabjainkra kétszáz, háromszáz vagy akár négyszáz előadás után is, mert a néző minden alkalommal olyan kérdésekkel találkozik, amely a hétköznapokban foglalkoztatja, és amely egy közösséggé kovácsol össze minket. Az öncélú esztétikum szerintünk nem vezet sehová, a művészeti alkotások akkor jók, ha lehet valamire használni. Ha haza lehet vinni belőle valamit.
Nem szeretek a publikumról, mint egységes, meghatározható fogalomról beszélni. A közérdek, az élő téma a fontos. A hétköznapi járókelőt is az teszi nézővé, ha mi arról beszélünk, ami őt érdekli. Nyíltan és egyenesen kell fogalmazni, nem pedig a sorok között üzengetni. Hiszek benne, hogy ez utóbbira pillanatnyilag nincs is szükség. Úgy gondolom, erre az őszinteségre épül a publikum bizalma is, amelyet a teltházas előadások bizonyítanak.
Művészetet nem lehet csinálni. Mindenki a lehető legjobb tudása szerint végzi a munkáját, és ha ez összeáll egységes egésszé, minden a helyén van, akkor ebből a művészet valahogy megszületik. Az Őrült Nők Ketrece sem volt eleve sikerre ítélve. Még néhány nappal a bemutató előtt is volt eladható jegyünk. A kockázat ott lebegett a levegőben. A produkció ugyanis korántsem azt adja, amit a közvélemény által ismert hetvenes években készült film, nem tudhattuk, hogyan fogadja majd a közönség. Óriási siker lett belőle, de erre nincs recept.
Talán a folyamatos jelenlét az egyik legnagyobb erősségünk. Nincsenek elengedett előadások, úgy finomulnak, módosulnak, ahogy a világ változik körülöttünk. Persze csak akkor, ha a darab keretei ezt megengedik. Az Egy, kettő, három esetében ez nem lehetséges, Molnár Ferenc azonban olyan zseniálisan írta meg a szöveget, hogy nincs is szükség folyamatos aktualizálásra.
A minőség szerencsére nem politikai kérdés. Ameddig a szabadidejüket kedvük szerint tölthetik el az emberek, addig oda mennek, ahol ezt a minőséget megkapják. Ez a tudatos döntés látható abban is, ahogy a közönség tavaly, a kilátástalan helyzetben mellénk állt. Az Átrium éppen ezért addig működik, ameddig teltházzal futnak az előadásaink. Az önkormányzati együttműködéseknek köszönhetően tudunk új bemutatókat színre vinni, a hétköznapi számlák kifizetése terén azonban továbbra is pengeélen táncolunk. Az állam kivonulása a független színházi életből, egyre kiszámíthatatlanabbá teszi a mindennapi működésünket, jóllehet harmadannyi ember dolgozik az Átriumban, mint egy hagyományosan támogatott kőszínházban. Sokat segített, hogy a közönség elfogadta az elkerülhetetlen jegyáremelést.
Nagyon jó kezdeményezésnek tartjuk a Margit-negyedet, a kulturális fejlődésnek − már a méretünkből adódóan is – talán az egyik legerősebb motorjai vagyunk. Egy jó évben százezer embert hozunk a Margit körútra, amely egyre több előadás előtti, illetve utáni lehetőséget kínál nézőinknek is. Bízom benne, hogy sokáig erősíthetjük még ezeket a kedvező folyamatokat!”
Zsedényi Balázs
operatív igazgató
Átrium
1024 Budapest, Margit körút 55.
#margitnegyedarcai: Zsedényi Balázs
„Két kollégámmal, barátommal, Nyulassy Attilával és Ugrai Istvánnal éveken keresztül szerkesztettük a 7ora7.hu oldalt, amely az év minden napjára kínált egy-egy kritikát. Ebben az időszakban minden este színházban voltunk, és arra a kérdésre kutattuk a választ, milyen a jó színház, milyen a jó előadás? Közben a Centrálban marketing feladatokkal is foglalkoztam, tehát egy másik oldaláról is beleláttam ennek a világnak a hétköznapjaira. Olyan sokat írtunk, beszéltünk, gondolkodtunk az általunk ideálisnak tartott színházról, hogy végül arra jutottunk, nekünk kell ezt létrehoznunk.
Martin McDonagh kilencvenhétben írt drámájából, a Vaknyugatból vett jelenetekkel Gothár Péter rendezett 2012-ben az SZFE-n vizsgaelőadást. Erős társadalmi megosztottság fogadta a testvérpár küzdelmének történetét, számunkra azonban meghatározó élmény lett. Tudtuk, hogy ez az a darab, amelyet színre kell vinnünk. Alföldi Róbert is azonnal meglátta az értéket és a lehetőséget, így tíz évvel ezelőtt ez lett az első önálló bemutatónk. Ezt követte kicsit később az Igenis miniszterelnök úr, majd Az Őrült Nők Ketrece. Akkor még csak a produkciókat hoztuk a Margit körútra, ám amikor kétezertizenhétben lehetőség nyílt az Átrium vezetésének átvételére, akkor már konkrét tervekkel és helyismerettel fogadtuk el ezt a kihívást.
Kritikusként indultunk, így ezt a szemléletet a mai napig megőriztük. Egyikünk sem akart soha színész, rendező vagy író lenni. Minket a színház maga és annak optimális működése érdekelt. Mint például a produkció jelenidősége. Biztos vagyok abban, hogy azért kíváncsiak a darabjainkra kétszáz, háromszáz vagy akár négyszáz előadás után is, mert a néző minden alkalommal olyan kérdésekkel találkozik, amely a hétköznapokban foglalkoztatja, és amely egy közösséggé kovácsol össze minket. Az öncélú esztétikum szerintünk nem vezet sehová, a művészeti alkotások akkor jók, ha lehet valamire használni. Ha haza lehet vinni belőle valamit.
Nem szeretek a publikumról, mint egységes, meghatározható fogalomról beszélni. A közérdek, az élő téma a fontos. A hétköznapi járókelőt is az teszi nézővé, ha mi arról beszélünk, ami őt érdekli. Nyíltan és egyenesen kell fogalmazni, nem pedig a sorok között üzengetni. Hiszek benne, hogy ez utóbbira pillanatnyilag nincs is szükség. Úgy gondolom, erre az őszinteségre épül a publikum bizalma is, amelyet a teltházas előadások bizonyítanak.
Művészetet nem lehet csinálni. Mindenki a lehető legjobb tudása szerint végzi a munkáját, és ha ez összeáll egységes egésszé, minden a helyén van, akkor ebből a művészet valahogy megszületik. Az Őrült Nők Ketrece sem volt eleve sikerre ítélve. Még néhány nappal a bemutató előtt is volt eladható jegyünk. A kockázat ott lebegett a levegőben. A produkció ugyanis korántsem azt adja, amit a közvélemény által ismert hetvenes években készült film, nem tudhattuk, hogyan fogadja majd a közönség. Óriási siker lett belőle, de erre nincs recept.
Talán a folyamatos jelenlét az egyik legnagyobb erősségünk. Nincsenek elengedett előadások, úgy finomulnak, módosulnak, ahogy a világ változik körülöttünk. Persze csak akkor, ha a darab keretei ezt megengedik. Az Egy, kettő, három esetében ez nem lehetséges, Molnár Ferenc azonban olyan zseniálisan írta meg a szöveget, hogy nincs is szükség folyamatos aktualizálásra.
A minőség szerencsére nem politikai kérdés. Ameddig a szabadidejüket kedvük szerint tölthetik el az emberek, addig oda mennek, ahol ezt a minőséget megkapják. Ez a tudatos döntés látható abban is, ahogy a közönség tavaly, a kilátástalan helyzetben mellénk állt. Az Átrium éppen ezért addig működik, ameddig teltházzal futnak az előadásaink. Az önkormányzati együttműködéseknek köszönhetően tudunk új bemutatókat színre vinni, a hétköznapi számlák kifizetése terén azonban továbbra is pengeélen táncolunk. Az állam kivonulása a független színházi életből, egyre kiszámíthatatlanabbá teszi a mindennapi működésünket, jóllehet harmadannyi ember dolgozik az Átriumban, mint egy hagyományosan támogatott kőszínházban. Sokat segített, hogy a közönség elfogadta az elkerülhetetlen jegyáremelést.
Nagyon jó kezdeményezésnek tartjuk a Margit-negyedet, a kulturális fejlődésnek − már a méretünkből adódóan is – talán az egyik legerősebb motorjai vagyunk. Egy jó évben százezer embert hozunk a Margit körútra, amely egyre több előadás előtti, illetve utáni lehetőséget kínál nézőinknek is. Bízom benne, hogy sokáig erősíthetjük még ezeket a kedvező folyamatokat!”
Zsedényi Balázs
operatív igazgató
Átrium
1024 Budapest, Margit körút 55.
Fotók: Walton Eszter
Keresés a honlapon
Legutóbbi bejegyzések
Hírarchívum